Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.



- Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam,

s a lepke vígan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...

És felébredtem ... És most már nem tudom,



most nem tudom, - folytatta eltűnődve, -

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? -



Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -

Ő mosolygott: - Az álombeli lepke

ép így hitte a maga igazát! -



Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig törengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,



és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden ké és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.


(Szabó Lőrinc)